Sokat halljuk mostanában: „szánj időt magadra”, „énidőre mindenkinek szüksége van”. De mit is jelent ez valójában?
Egy jó könyv olvasása? Egy séta a parkban? Egy óra csend, amikor végre senki nem kér semmit?
Vagy valami sokkal mélyebb dologról van szó?
Az énidő nem pusztán „pihenés” — hanem visszakapcsolódás önmagunkhoz.
Amikor nem „valaki” vagy — szülő, férj/feleség, munkatárs, barát —, hanem egyszerűen csak te.
Nem szerepben, nem feladatban, hanem létezésben.
Az énidő lényege nem feltétlenül az, hogy mit csinálsz, hanem az, hogy hogyan vagy közben magaddal.
Lehet az egy könyv, egy futás, zenehallgatás, festés, főzés vagy épp semmittevés — a lényeg az az , hogy utána kicsit jobban legyél, mint előtte voltál: testben, lélekben, figyelemben.
Mert ez az apró, de nagyon is valóságos „feltöltődés” az, ami visszahozza az egyensúlyt.
És talán ezért lett manapság ilyen hangsúlyos, mert sokan érzik úgy, hogy folyton adnak — teljesítenek, megfelelnek, reagálnak —, de közben egyre nehezebben töltődnek vissza.
Az énidő ilyenkor nem luxus, hanem életenergia-forrás; úgy mint a levegő, a víz vagy az alvás. Ha hiányzik, előbb-utóbb lemerülünk.
Lehet, hogy az énidő valójában nem is idő kérdése, hanem figyelemé.
Mikor volt utoljára, hogy úgy figyeltél magadra, mint valakire, aki igazán számít?
És vajon mi történne, ha nem csak akkor adnál magadnak figyelmet, amikor már kimerültél –
hanem akkor is, amikor még jól vagy?
Talán épp ez lenne az, ami nem hagyna elveszni a mindennapok sodrásában.
Szőnyi Beáta, pszichológus 