Egy gondolatébresztő történetet szeretnék elmesélni nektek a kitartásról.

A kitartást gyakran erényként emlegetjük és valóban pszichológiai szempontból a kitartás fontos erőforrás, amely segít céljaink elérésében, akadályok leküzdésében és abban, hogy ne adjuk fel az első nehézségnél. Fejleszti a belső erőt, a rezilienciát és sokszor ez az, ami átsegít a bizonytalanság vagy kudarc érzésén.

De a kitartásnak van egy árnyoldala is. Ha túlzottan ragaszkodunk hozzá, könnyen átcsúszhat merevségbe, amelyben már nem a fejlődést vagy a kapcsolatot szolgálja, hanem inkább korlátoz. Ilyenkor ahelyett, hogy rugalmasan újra gondolnánk a helyzetet, ragaszkodunk egy elképzeléshez – akár saját igényeink, akár a másik fél rovására.

Ez a kettősség számos emberi viszonyban megjelenhet – párkapcsolatban , barátságban vagy akár munkahelyi együttműködések területén is. Ha a kitartás olyan dologra irányul, amely közös felelősségvállalást eredményez, akkor nagyon fontos ennek a kettőségnek a szem előtt tartása.

A történetem egy házaspárról szól.

Egyik hölgy kliensem, aki párkapcsolati nehézségekkel érkezett hozzám, a következőt osztotta meg, amit ő maga nagy elégedettséggel élt meg. Párjával közösen volt egy kutyájuk, akit mindketten nagyon szerettek. A kutya 13 évig volt a család része és hat hónapja elhunyt – ez mindkettőjüknek komoly veszteséget jelentett. Néhány héttel később a feleség megemlítette párjának, hogy szeretne egy új kutyát. A férj azonban határozottan nemet mondott. Nem beszélgettek arról, miért vágyik az egyik fél állatra és miért zárkózik el a másik – a kommunikáció egy „akarom” és egy „nem akarom” szintjén rekedt meg. Ez az állapot hónapokig változatlan maradt.

A hölgy ennek ellenére nem adta fel: újra és újra előhozta a témát, fotókat mutogatott kölyökkutyákról, próbálta meggyőzni férjét, de ő hajthatatlan maradt. A valódi indokokról soha nem esett szó. Idővel a feleség egyedül kezdett el keresgélni, kiválasztott egy kiskutyát és örömmel mutatta meg a párjának. A férj ekkor is röviden és határozottan nemet mondott, de továbbra sem magyarázta meg, hogy miért áll ellen.

A nő mindvégig kitartó maradt. Felvette a kapcsolatot egy tenyésztővel és már a kutya hazahozatalának napját is kijelölte. Amikor erről beszámolt a férjének – a férfi erőteljesen reagált: „Ha hazahozod, elválok tőled.” A feleség azonban ekkor sem hátrált meg és végül elhozta a kutyát. Hazafelé tartva szorongott, hogy vajon otthon találja-e a férjét – de megkönnyebbülve látta, hogy az autója a ház előtt áll. Napokig csak a legszükségesebb szavakat váltották egymással, a feszültség tapintható volt.

Aztán egy nap a hölgy arra ért haza, hogy férje a kanapén ül, ölében az új kiskutyával. „Olyan elégedett voltam – megérte” .

Megérte

A történet szépen mutatja, hogy a kitartás mennyire képes erőt adni – a feleség következetesen képviselte a vágyát, nem hagyta magát eltántorítani. Ugyanakkor a kommunikáció hiánya miatt ez a kitartás inkább egyfajta hajthatatlanságba fordult át a közös megoldáskeresés helyett. A valódi párbeszéd – ahol mindkét fél megoszthatta volna félelmeit, indokait és vágyait – lehetőséget adott volna arra, hogy a kitartás ne a kapcsolat sérülékenységére, hanem a kapcsolat építésére hasson.

Úgy gondolom, hogy a kitartás akkor válik erőforrássá, ha rugalmas. Ez alatt azt értem, hogy miközben hűek maradunk a saját vágyainkhoz, képesek vagyunk figyelembe venni a másik fél érzéseit és szükségleteit is. Ha ez elmarad, akkor a kitartás inkább egyoldalú ragaszkodássá válik, amely hosszú távon feszültséget, sőt akár bizalomvesztést is okozhat a kapcsolatban.

A közös felelősségvállalást igénylő döntések – mint a gyermekvállalás, a közös otthon kialakítás vagy egy háziállat befogadása – különösen érzékeny területek. Itt nemcsak az számít, hogy mit szeretnénk, hanem az is, hogy hogyan jutunk el a döntéshez. A valódi egyensúlyt az teremti meg, ha a kitartás mellé párbeszéd, meghallgatás és kölcsönös alkalmazkodás is társul.

A kitartás önmagában nem jó vagy rossz – a kapcsolódás minősége és a kommunikáció dönti el, hogy erőforrás vagy teher lesz belőle.

kép: pixabay.com – lauralucia